Az jutott eszembe, hogy mindennek oka van, csak nem mindig tudjuk, hogy mi. Sokszor később derül csak ki. Én például nagyon megváltoztam az utolsó néhány év alatt. Egészen pontosan 2006. óta, azt hiszem ez is anyu és apu halálához köthető. Valahogy megörököltem a barátnőiket, barátaikat. Úgy éreztem mindig, hogy ők nincsenek, akkor nekem kell felhívni Katit, Emmi nénit, Babit, Pötyit, Mari nénit, a cserkész parancsnokot, akinek természetesen nem jut eszembe a neve, és azóta próbálom a megmaradt távoli családtagokkal tartani a kapcsolatot, de biztosan nem csinálom túl jól, mert nemigen sikerült közelebb kerülni egymáshoz. Szüleim halála óta többen is meghaltak, akiknek a helyén csak egy üresség maradt. Üresség, pedig de sokat adtak nekem az életemben. Kati az örök vidám, optimista, tele energiával, szeretettel. Juliska, Megyeri Ernő mamája. Még most is elsírom magam, ha kimondom a nevét. Nemrégen történt, idén húsvét hétfőn ment el.
Ilyen örömmel engem még soha senki sem fogadott, mint ő. Bármikor hívtam, bármikor mentem, szinte repült az örömtől. Ő mindenkinek örült. Még akkor is, amikor 3 hónapig feküdt a kórházban és mentem hozzá 3 hónapon keresztül látogatni. És olyan jó volt nekem is, hogy valakinek örömöt tudok vinni az életébe. Beteszem a fotóját. Olyan fotót, ahogy mindig meg fog maradni az emlékeimben, az a kedves mosoly, az arca. Most a Mari néni ilyen. Annyira szeret, mintha a gyereke lennék. alig várja, hogy megszólaljon a telefon este 7 körül. Akkor egy kicsit olyan, mintha összesúgnánk, megölelnénk egymást, és minkettőnk szive még egy kicsit nagyobb lesz. Még több szeretet fér belé. Milyen apróság felemelni a telefont és milyen nagy örömöt lehet ezzel szerezni. Azóta tudom ezt, mióta elmentek a szüleim és én hívogatom az itt maradtakat. Ahogy beleszólnak, és ahogy elbúcsúznak. Eszembe sem jut, hogy a telefonszámlám a csillagos égbe fog szökni. Hát örülök, hogy ki tudom fizetni. Babi, akiről példát lehet venni. Persze nem hibátlan, nem is kell, mindenhibájával együtt is szerethető. Nem volt neki sem könnyű élete, mindjárt 80 éves, és a 60 év is hihető lenne. A házasságával nagy gondok voltak, a fia több ezer kilométer távolságra, ráadásul még kábítózott is, munka nélkül volt, az unokája is ugyanilyen messze. De mindig jókedv van körülötte. Látom rajta az igyekezetet, hogy társaság vegye körül, vendégek, kaja, duma. Hát nekem nincsenek barátaim, de itt vannak az "öreglányok". Én vagyok az ő barátjuk. Ezért adtam a "Más emberek leszünk" címet ennek a bejegyzésnek, mert az egyedüllét, és az átélt gyász megváltoztat minket. Kezdjük érteni és elfogadni, hogy mi a legfontosabb az életben, mi az ami jó, mi az, amire emlékezni lehet, mi az, ami érték. Talán soha nem lettem volna ilyen, ha férjem van, vagy egyáltalán olyan társam, párom, akivel boldog vagyok, aki kitölti a szívemet, aki lefoglalja a gondolataimat. Igen. Minden rosszban van valami jó.
