2006.02.18.
Egyedül maradtam. Nagyon. Kitől fogok kérdezni – bármit – a világról, a családról, a sportról a politikáról, latinból és a geodéziáról, ki fog James Lastot és Mahalia Jacksont hallgatni?
Ki fog bennem annyira hinni, mint ő? Kinek fogok örömet szerezni?
Most már értem mi az, hogy megszakad a szív. Érzem.
Ülök a szobájában és simogatok mindent, mert egy hétig simogattam a kezét. Simogattam a hátát, a lábát, a kis fenekét, mindenét. Ülök és magamhoz szorítom a párnát, Őt is szorítottam, ha fel kellett állni, ha fel kellett ülni, átülni. Már csak a párnát szorongatom. És simogatom. Olyan mintha még velem lenne és őt simogatnám. Csak a kapaszkodás nincs. Jaj, ez a kapaszkodás. De már nem kapaszkodik, elengedett mindent. Engem is. Vége. Nincs kötöttségem, megszünt. De azt hittem, hogy ez jó lesz. Nem jó. Jelentem nem jó. Most nem jó.
Potyog a könnyem, zokogok, zokog a szívem. Sírok, bőgök. Újra és újra. Nem magamat sajnálom. Hanem azt a sok szépet és jót, amit még átélhetett volna. Bár nem tudom, hogy szándékosan vagy nem, de kivonta magát az életből már korábban. Nem tudok már neki többet adni. Amit adtam, adtam, ennyi. Próbáltam a magam módján. Ami már tudom, hogy nem mindig jó a másiknak is.
Nagyon remélem, hogy van túlvilági élet, olyan, mint amiről beszélnek. És találkozik mindenkivel, akit szeretett.. De sajnos nem biztos, hogy van ilyen. Ha ott olyan jó lenne, akkor miért kapaszkodnak az életbe foggal-körömmel? Tényleg körömmel, mert már körömmel is kapaszkodott a végén. Mint aki kaparja vissza magát az életbe. Szörnyű volt.
Nem megyek sétálni világosban. Kinek mi köze a fájdalmamhoz? Miért nézzenek kíváncsi, sajnálkozó szemmel? Még a végén megkérdezik, hogy mi bajom.
Szeretném mindenkinek elmondani, hogy az én apukám meghalt.
„Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem,
Piros haja volt és krumpliból volt az orra, trombita harsant, mikor megjelent,”
Most ez valahogy eszembe jutott, jó lenne meghallgatni. Biztosan megvan a lemezei között.
„Árva a ház, nincs kacagás, árvák a régi szobák.”
Mi fog még eszembe jutni?
2006-03-11.
Nem változott semmi. Haragszom mindenre és mindenkire. Ami és aki bántotta, aki csalódást okozott neki. Haragszom, hogy itthagyták (a családja), és haragszom, hogy nem mentek el vele (a másik családja). Haragszom a régi és az új rendszerre. Mert mit kapott ezektől? Csalódást. Mert mindig azt várta, hogy olyan lesz mint régen. De mindannyian ilyenek vagyunk és mindannyian ezért csalódunk, mert soha semmi nem lesz már olyan mint amilyen régen volt. Persze másként is lehetne nézni. Gazdagabb lett azzal a lehetőséggel, hogy forradalmian gondolkodhatott, hogy tett a maga módján, mert álltak mellette és tették vele együtt a dolgukat. Haragszom rá is. Mert nem tudott, nem akart változni, kizárt mindenkit és bezárkózott. Miért nem azt nézte, hogy mennyi jó és szép történt vele az életben? Mennyi örömöt boldogságot kapott és adott? Miért kellett mindennek az árnyékos oldalát néznie? Miért nem volt hajlandó új barátságokra, új élményekre? Haragszom az unokákra is, de tudom, hogy nem kéne, mert ők is a maguk módján szerették, segítették. Persze mindenki tehetett volna többet. Úgy gondolom, hogy aki így érzi, annak most nagyobb a fájdalma mint annak, aki úgy érzi, mindent megtett. Van ilyen? Magamra is haragszom, mert nagyon bízott bennem, túlságosan is. Mindig ráérzek dolgokra, most miért nem vettem észre? Miért tudott ez az átkozott rák még engem is becsapni? És miért nem tanulom már meg, hogy igenis erőszakosnak kell lennem, mert jobban tudom, hogy mi jó a másiknak, mint ő saját maga. Miért hiszem még mindig, hogy mindenki maga tudja, hogy mi neki a legjobb? (Ez megér egy külön témát.) Miért hiszek az emberi szuverenitásban? A szellem szabadságában?
2006-03-24
Roppant magányosnak érzem magam, mióta meghaltál. Amíg élt az anyu, amíg éltél, amíg volt Ernő, amíg együtt laktunk a gyerekeimmel folytonosan egyedül szerettem volna lenni, mindenki hagyjon békén. Hadd csináljam végre azt, amit szeretnék. És szép lassan elköltöztek a gyerekeim, meghalt az anyu, elköltöztem az Ernőtől és most te is elmentél. És már nem is okoz akkora örömöt, hogy egyedül vagyok. Már nem csinálom azt, ami örömöt okoz. Valahogy most már más világ van, vagy időm nincs rá, vagy nem látok, vagy fáradt vagyok hozzá, vagy más a mentalitásom. Nem tudom. Most, hogy kíváncsi lennék rád, most, hogy felelősséget tudnék érezni irántad, most, hogy tudnék törődni veled, most nem lehet. Most lettem érett? Minek? Kinek?
