Erre azt válaszolta, hogy ő már ivott. És hozzátette, hogy nyugodtan válaszolhat így, mert úgysem fogok emlékezni rá. Hát itt üzenem neki, hogy emlékszem a válaszára. Még megérdeklődték, hogy álmosodok-e, és a következő élményem, hogy előttem áll a térddoki, lábam kis híján a nyakában és keni a hideg, sárga fertőtlenítővel. Nevezhetném intim, perverz helyzetnek is, még ez is eszembe jutott egy pillanatra, de aztán másra terelődött a figyelmem. Azt hiszem arra számítottak, hogy alszom, mert mindenki hirtelen rám meredt, amikor köszönésképpen egy mosoly kíséretében felé biccentettem a fejem. Vajon ő is mosolynak értékelte? Sosem fogom megtudni.
A következő pillanatban már a szobában voltam az ágyban és éppen a szobatársamat hozták vissza a műtőből. Vagyis eltelt néhány óra. Innentől úgy telt az idő, hogy aludtam, aludtam, aludtam. Nagyon-nagyon jól esett. Igazi jó, mély alvás volt, pihentető. Még aznap este saját lábamon mentem ki pisilni. Lehetett vacsorázni, inni, a műtéten is túl vagyok, és biztosan sikerült is. Kell ennél nagyobb öröm?
A végigaludt éjszaka után kicsit nehéz volt lábra állni, de ez a nehézség az első 2-3 lépés után elmúlt, a járás egyre könnyebbé vált. Persze valószínű csak én gondoltam így. Eszter azt mondta, hogy elég csúnyán húztam a jobb lábam. Igaza lehet, majdnem hasra estem egy küszöbben, tehát azt a 2 centit sem bírtam felemelni, hogy átlépjem. De ezek csak kezdeti nehézségek, én az örömtől és a percről-percre csökkenő fájdalom okozta bizakodástól magasan a többiek felett repkedtem - lélekben.
2009. június 16., kedd
2009. június 14., vasárnap
Térdműtétem
Szerdán végre eljött a nagy nap. A hónapokig tartó orvoshoz járás és a változó intenzitású fájdalommal küszködés talán véget ér - végre. Nagy izgalommal, és egyáltalán nem tapasztalható félelemmel várom a betegszállító járatot, azaz Esztert. Szerencsére szokása (szokásunk) szerint inkább előbb mint később érkezik. Irány Kulcs. Még senki sem hallott erről a kórházról. Még a neten sem találtam. Naná, mert nem is kórház, hanem "Kistérségi egészségügyi központ". Így már megtalálható, de ha téged is érdekel, akkor megkíméllek a keresgéléstől, itt a link: http://napfeny2001kht.hu/cgi-bin/index.cgi?pass=&design=&lang=hu&mode=egynapos
A 6-os úton hamar oda lehet érni. Gondozott kert, tisztaság, segítőkész recepciós fogad. Már ezzel is elégedett lennék, de még nincs vége. A betegfelvételnél mosolyog a nővér, a magamban ismételgetett (nehogy elfelejtsem) kérdéseket fel sem kell tennem, mindent elmond részletesen, és ha még lenne mit megkérdeznem, azt is bátran tenném, mert tudom, hogy készségesen válaszolna. Érzem, hogy a korábbi sok sötét kórházi élményem mély nyomokat hagyott bennem, és lehet, hogy ez a blog bejegyzés inkább hat egy amerikai stílusú reklámnak, mint valóságos élménybeszámolónak. Tehát itt és most szeretném leszögezni, semmiféle érdek nem késztet arra, hogy reklámozzam a térdműtétem körülményeit, hacsaknem az, hogy még mindig jól érzem magam testileg és lelkileg egyaránt az ott tapasztaltak következményeképpen.
Amikor megmutatják a kórtermet, újabb meglepetés ér, de már kezdem megszokni ☺
Kétágyas fürdőszobás szobák, tévével, nem nyikorgó, nem rozsdás, nem gödrös tele kallantyúkkal -működtek, kipróbáltam- kórházi ággyal, kép a falon, szalagfüggöny az ablakon. Nem tudom, hogy a rendszeres karbantartásnak, vagy a betegek odafigyelésének köszönhető, de minden lamella megvan,nincs összegabalyodva, nincs elszakadva, megvan mindene. Persze miért lennének itt különbek az emberek mint máshol? Vagy mégis igaz, hogy a rendezettség, tisztaság több odafigyelést vált ki az emberekből, jobban vigyáznak rá, mint egy lepusztult helyre? A fürdőszobában törülköző, folyékony szappan, vécépapír. A csap nem csöpög. Ezen is elgondolkozom. Eddig a születésemet nem számolva 14-szer voltam kisebb-nagyobb műtét miatt különféle kórházak vendége és látogatóként számos más helyen megfordultam. Mindenhol csöpögött a csap.
Kaptunk szabadidőt, nem kellett kötelezően hálóruhába öltözni és befeküdni az ágyba. 13 órára kellett visszaérni, mivel akkor kapjuk majd az infúziót. Na, ez szép kis történet lesz. Miért ver engem a sors ilyen rejtett, ha pedig mégis megtalálják, akkor azonnal szétrepedő vénákkal? De valahogy itt ettől sem félek annyira.
Az egyetlen problémám azzal volt, hogy várni kellett (sose legyen nagyobb bajom). Persze rólam tudni kell, hogy a dohányzáson kívül talán a várakozás az, amit legkevésbé bírok elviselni, szóval türelmetlen vagyok. Az infúzióra sem került sor egy órakor, hanem jóval később, de azért nem úsztam meg. Ekkor kellett belebújni az ágyra kikészített "kincstári" hálóingbe. Nem bírtam ki röhögés nélkül: Jack Nicholson jutott eszembe a kivillanó pucér fenekével (ha láttad a filmet, biztosan tudod, mire gondolok). Három óra helyett négy után kezdődtek a műtétek, de úgy gondolom, hogy minden csúszásnak megvan az oka, csak mi betegek nem tudunk róla, ezért nem értjük és türelmetlenkedünk. Vagy csak én?
Biztosan megérezték ☺, hogy ilyen vagyok, mert Zoli a műtős értem jött először. Zoli kedves, mosolygós, udvarias, ő is mindent elmond, amit tudni kell. És válaszol is.
Aki már járt műtőben trancsírozásra várva, annak biztosan egyezik a véleménye az enyémmel, ennél melegebb helyet is el tud magának képzelni, és abban a pillanatban amikor belép vagy betolják az ajtón, összeszorul a gyomra, hidegen csörömpölnek a műszerekkel, szikékkel, tálkákkal, mindenféle kerekeken gördülő állványokkal, közben a bent tartózkodó 2-10 fő a tegnapi élményeit meséli nevetgélve egymásnak, esetleg a még jelen nem lévő orvost szidja, és a munkadarabbal, annak lelkivilágával nemigen törődnek, vagy néhány hideg, kimért kérdést intéznek a műtőasztalon teljes pucér valóságában kiterítve a hidegtől és a félelmeitől vacogó pácienshez. Hát nem mondom, hogy ez itt egészen más volt, de azért félelmek nem gyötörtek, fázni sem fáztam, pucér sem voltam, kérdésemre az aneszteziológus elmondta, hogy mi van a fecskendőben (hogy utálhatják az állandó kíváncsiságomat), és valaki megkérdezte, hogy van-e valami kérésem, így aztán humorosnak gondolt választ adtam, egy kávét kérek.
Folyt.köv.
A 6-os úton hamar oda lehet érni. Gondozott kert, tisztaság, segítőkész recepciós fogad. Már ezzel is elégedett lennék, de még nincs vége. A betegfelvételnél mosolyog a nővér, a magamban ismételgetett (nehogy elfelejtsem) kérdéseket fel sem kell tennem, mindent elmond részletesen, és ha még lenne mit megkérdeznem, azt is bátran tenném, mert tudom, hogy készségesen válaszolna. Érzem, hogy a korábbi sok sötét kórházi élményem mély nyomokat hagyott bennem, és lehet, hogy ez a blog bejegyzés inkább hat egy amerikai stílusú reklámnak, mint valóságos élménybeszámolónak. Tehát itt és most szeretném leszögezni, semmiféle érdek nem késztet arra, hogy reklámozzam a térdműtétem körülményeit, hacsaknem az, hogy még mindig jól érzem magam testileg és lelkileg egyaránt az ott tapasztaltak következményeképpen.
Amikor megmutatják a kórtermet, újabb meglepetés ér, de már kezdem megszokni ☺
Kétágyas fürdőszobás szobák, tévével, nem nyikorgó, nem rozsdás, nem gödrös tele kallantyúkkal -működtek, kipróbáltam- kórházi ággyal, kép a falon, szalagfüggöny az ablakon. Nem tudom, hogy a rendszeres karbantartásnak, vagy a betegek odafigyelésének köszönhető, de minden lamella megvan,nincs összegabalyodva, nincs elszakadva, megvan mindene. Persze miért lennének itt különbek az emberek mint máshol? Vagy mégis igaz, hogy a rendezettség, tisztaság több odafigyelést vált ki az emberekből, jobban vigyáznak rá, mint egy lepusztult helyre? A fürdőszobában törülköző, folyékony szappan, vécépapír. A csap nem csöpög. Ezen is elgondolkozom. Eddig a születésemet nem számolva 14-szer voltam kisebb-nagyobb műtét miatt különféle kórházak vendége és látogatóként számos más helyen megfordultam. Mindenhol csöpögött a csap.
Kaptunk szabadidőt, nem kellett kötelezően hálóruhába öltözni és befeküdni az ágyba. 13 órára kellett visszaérni, mivel akkor kapjuk majd az infúziót. Na, ez szép kis történet lesz. Miért ver engem a sors ilyen rejtett, ha pedig mégis megtalálják, akkor azonnal szétrepedő vénákkal? De valahogy itt ettől sem félek annyira.
Az egyetlen problémám azzal volt, hogy várni kellett (sose legyen nagyobb bajom). Persze rólam tudni kell, hogy a dohányzáson kívül talán a várakozás az, amit legkevésbé bírok elviselni, szóval türelmetlen vagyok. Az infúzióra sem került sor egy órakor, hanem jóval később, de azért nem úsztam meg. Ekkor kellett belebújni az ágyra kikészített "kincstári" hálóingbe. Nem bírtam ki röhögés nélkül: Jack Nicholson jutott eszembe a kivillanó pucér fenekével (ha láttad a filmet, biztosan tudod, mire gondolok). Három óra helyett négy után kezdődtek a műtétek, de úgy gondolom, hogy minden csúszásnak megvan az oka, csak mi betegek nem tudunk róla, ezért nem értjük és türelmetlenkedünk. Vagy csak én?
Biztosan megérezték ☺, hogy ilyen vagyok, mert Zoli a műtős értem jött először. Zoli kedves, mosolygós, udvarias, ő is mindent elmond, amit tudni kell. És válaszol is.
Aki már járt műtőben trancsírozásra várva, annak biztosan egyezik a véleménye az enyémmel, ennél melegebb helyet is el tud magának képzelni, és abban a pillanatban amikor belép vagy betolják az ajtón, összeszorul a gyomra, hidegen csörömpölnek a műszerekkel, szikékkel, tálkákkal, mindenféle kerekeken gördülő állványokkal, közben a bent tartózkodó 2-10 fő a tegnapi élményeit meséli nevetgélve egymásnak, esetleg a még jelen nem lévő orvost szidja, és a munkadarabbal, annak lelkivilágával nemigen törődnek, vagy néhány hideg, kimért kérdést intéznek a műtőasztalon teljes pucér valóságában kiterítve a hidegtől és a félelmeitől vacogó pácienshez. Hát nem mondom, hogy ez itt egészen más volt, de azért félelmek nem gyötörtek, fázni sem fáztam, pucér sem voltam, kérdésemre az aneszteziológus elmondta, hogy mi van a fecskendőben (hogy utálhatják az állandó kíváncsiságomat), és valaki megkérdezte, hogy van-e valami kérésem, így aztán humorosnak gondolt választ adtam, egy kávét kérek.
Folyt.köv.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)