Ha én meg tudnám írni mindig, hogy mi történik az életemben, talán egy hihetetlen se füle, se farka regény kerekedne ki. Néha írni kell, mert elmondani nem lehet azt, ami bennem van. Az örömöket sem érti az, aki nem részese, és a fájdalmakat sem. De nem is jó vele terhelni senkit sem.
Ha valaki véletlenül mégis eljutott erre az oldalra, akkor már tudja, hogy most megint kettétörtem, darabokban a szívem, a lelkem. Ha eljutottál idáig, olvasd el. Ha van véleményed, írj nyugodtan hozzászólást.
Mit érzek? Ismét a dühöt. A tehetetlenség dühét. Félek már az élettől, mert egyre többször adja nekem a határtalan erőt ahhoz, hogy segíteni tudjak, és egyre többször gúnyolja ki azt, mert egy olyan betonfalat tol elém, amiről lepattanok, de a betonfal átlátszó. Érzékelek mindent, látok mindent, tudok mindent, ami a fal túlfelén történik, de nem engedi a sors, hogy segítsek. Sorra veszítem el azokat, akiket szeretek, elveszítem a családot, a szerelmet. Dörömbölök az átlátszó betonfalon, bízom abban, hogy egyszer át tudom törni, de azon kívül, hogy mélyen sérülök, nem történik semmi. Most sem történt. Csak fáj. Mit tudok még elviselni? Meddig akarok még valamit az élettől? Meddig hiszek még magamban? Hiszen, akiknek igazán szüksége lenne a segítségre, éppen azokon nem tudok segíteni, tehetetlenül állok és látom, ahogy távolodnak tőlem, ahogy egy titokzatos erő elszakít tőlem mindenkit.
Miért akarok szembe szállni a sorssal? Miért büntet az isten, vagy akármi legyen is, aki irányítja a világot, aki igazságtalanul ad és elvesz? Még nem tudom. Annyira rossz ember voltam, hogy ekkor törések, ekkora fájdalmak kellenek ahhoz,hogy jó legyek?
Mert a szívem már darabokra tört. Súlyos sebek és forradások vannak rajta, üres lett. Egynagy űr van a szívem helyén. A feneketlen üresség után a világot másképpen látom mindig. Nem fontos már semmi. Nincsenek kézzel fogható értékek. Eddig hittem a szépségben, a szeretetben, a boldogságban, de most már ebben sem hiszek. Miért? Miért én? Miért velem? Nincs válasz.
Nem tudom összehasonlíthatóak-e:
Elvesztettem egy szerelmet, elhagyott, mert megérezte milyen az, ha valaki igazán és mélyen szereti, sosem fogom a szemét elfelejteni.
Elvesztettem az édesanyámat, versenyt futottam az idővel és lemaradtam,mindig előttem járt egy lépéssel a betegség. Azt hittem sosem fogom újra elkövetni ezt a hibát.
Elvesztettem az édesapámat, előttem zabálta fel a rák, és nem voltam képes neki segíteni. De még beszélni sem tudtam vele arról, amiről jó lett volna, pedig akartam. Nagyon. Nem tudtam más tenni, csak a kezét fogni.
Elvesztettem egy férfit. Egy beteget. Azt hittem, hogy én egyedül szembe tudok szállni egy betegséggel. Azt hittem, hogy a szeretet, a bizalom, az akarat elég. Azt hittem, hogy elég, ha fogom a kezét. Hogyan gondoltam, hogy mertem feltételezni, hogy elég vagyok? Ő nem szeretett eléggé. A betegségét szerette.
24 óra a 24-ből. Meddig foghattam volna még a kezét? Meddig hagytam egyedül? Nem kellett fél óra sem. Ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor holnapután. Mindig lesznek fél órák? Örökké?
A szenvedély betegségből nem lehet meggyógyulni, nem gyógyítható. Lehet tisztának lenni, de a betegség örökké megmarad. Nem tudtam felvenni a harcot a betegséggel. Nem engedte.
Újabb tehetetlenség, tehetetlen düh. Tehetetlen fájdalom.
Csodálatos volt, hogy tudok nevetni, hogy tudok ölelni. Felnézni valakire. Szeretni.
Most csak árad a fájdalom bennem. Ha a könnyeimmel el tudna folyni, már messze járna, de nem csillapszik.
Jó lenne a szívembe zárni, és úgy vigyázni rá. Jó lenne megölelni és úgy elbúcsúzni, de nem tehetem.
Tehetetlen vagyok megint.
In memoriam Mozoka.
Ha ide tudnék tenni hangfájlt, megtenném, de nem tudok. Ezért csak a címét írom ide. "A múlt távolba tűnt világ." Részlet az Aidából, énekli Oláh Ibolya.
