Egy szép vers

Merengés
Ha fölnézel az éjszakai égre
és kiválasztasz ott egy csillagot
elégedjél meg azzal, hogyha érzed,
hogy az a csillag ott: néked ragyog

Ha letekintesz egy mély tó fenekére
ahonnan rád a holdfény visszanéz,
elégedjél meg azzal, hogyha érzed,
hogy tó is, hold is, tiéd az egész!

S mert hiten múlik minden valósága,
légy boldog, hogyha csupán hinni tudsz,
elégedjél meg azzal, hogyha érzed
hogy mikor képzelődöl: nem hazudsz.

És értsd a csöndet, értsd a némaságot,
mert minden titok nyelve ez a hang,
mely nem szólal meg, de a szívben hangos
és visszhangot ver mint egy nagy harang.

Ezért, ha rád tekintek, s nem beszélek,
tenéked hidd el, sokat mondhatok,
elégedjél meg azzal, hogyha érted,
hogy rád tekintve miről hallgatok.

Dr. Hetényi Ernő

Nagy dolog történt tegnap az életemben. elhatároztam, hogy az aktuális szekrény pakolás közben(hú, de magyartalan, csúnya szó :-( ) az egy egész polcot elfoglaló anyagokat, méterárukat és varrási kellékeket egyszerűen KIDOBOM. Nem könnyű ezt leírni. Persze be kellett látnom, hogy én már a büdös életben varrni nem fogok magamnak semmit sem. Másnak sem. Vannak kiszabott anyagok, szabásminta mellékelve. Vannak elképzelt dolgok, anyaggal együtt, vannak szétbontott, szép anyagok és nekem kedves ruhák szabásából-varrásából megmaradt még használható kincsek. És még mi minden.. Ennek a világnak is vége. Örülök, hogy tudok szabni-varrni, örülök, hogy kihasználtam, és varrtam is. Sok szép dolog született. Nem sok minden lett megörökítve, de talán egy-két régebbi fotón még látszanak blúzok, szoknyák, nadrágok, kosztüm, gyerekruhák, ágyneműhuzatok, függönyök, lámpaernyő, bútorkárpit. Na, és nem akarom elhallgatni, azért voltak nemsikerült, elszabott művek is. Mindezt a jót úgy gondolom, hogy Nagyikámnak köszönhetem, aki hatalmas kitartással, nem múló energiával, gyönyörűen varrt fájó, görcsös, deformálódott ujjaival is, mindig készenlétben, hogyha a családban bárkinek bármire szüksége van, máris ült a géphez, vette elő az ollót, fércet, krétát, az utálatos gombostűket. És itt emlékeznék meg Millikéről, (Witzelsberger Ludmilla!), aki úgy szabott, hogy királynők is megirigyelhették volna pl. az én elsőáldozó ruhámat.
Az alkotás örömét, és a szabás-varrás praktikusságát látva, tapasztalva mentem el a GyES alatt a 70-es évek közepén a Burda szabás-varrás tanfolyamára és sajnos tettem egy olyan lépést, amit elég hamar megbántam. Ez a lépés az volt, hogy a Nagyi által megszokott, szeretett, kiváló régi Singer varrógépét eladattam és vettünk egy Neumann táskavarrógépet. Már nem emlékszem, de azt hiszem, hogy sohasem tudta igazán használni ezt az új, de neki idegen masinát. Én használtam, szerettem, de a mai napig is bánom, hogy rábeszéltem az eladásra.
Egy fotót azért majd megér, ha sor kerül a szelektálásra, hogy mitől is szabadulok meg. És ide fogom mellékelni.

Apukám - halál és gondolatok

2006.02.18.
Egyedül maradtam. Nagyon. Kitől fogok kérdezni – bármit – a világról, a családról, a sportról a politikáról, latinból és a geodéziáról, ki fog James Lastot és Mahalia Jacksont hallgatni?
Ki fog bennem annyira hinni, mint ő? Kinek fogok örömet szerezni?
Most már értem mi az, hogy megszakad a szív. Érzem.
Ülök a szobájában és simogatok mindent, mert egy hétig simogattam a kezét. Simogattam a hátát, a lábát, a kis fenekét, mindenét. Ülök és magamhoz szorítom a párnát, Őt is szorítottam, ha fel kellett állni, ha fel kellett ülni, átülni. Már csak a párnát szorongatom. És simogatom. Olyan mintha még velem lenne és őt simogatnám. Csak a kapaszkodás nincs. Jaj, ez a kapaszkodás. De már nem kapaszkodik, elengedett mindent. Engem is. Vége. Nincs kötöttségem, megszünt. De azt hittem, hogy ez jó lesz. Nem jó. Jelentem nem jó. Most nem jó.
Potyog a könnyem, zokogok, zokog a szívem. Sírok, bőgök. Újra és újra. Nem magamat sajnálom. Hanem azt a sok szépet és jót, amit még átélhetett volna. Bár nem tudom, hogy szándékosan vagy nem, de kivonta magát az életből már korábban. Nem tudok már neki többet adni. Amit adtam, adtam, ennyi. Próbáltam a magam módján. Ami már tudom, hogy nem mindig jó a másiknak is.
Nagyon remélem, hogy van túlvilági élet, olyan, mint amiről beszélnek. És találkozik mindenkivel, akit szeretett.. De sajnos nem biztos, hogy van ilyen. Ha ott olyan jó lenne, akkor miért kapaszkodnak az életbe foggal-körömmel? Tényleg körömmel, mert már körömmel is kapaszkodott a végén. Mint aki kaparja vissza magát az életbe. Szörnyű volt.
Nem megyek sétálni világosban. Kinek mi köze a fájdalmamhoz? Miért nézzenek kíváncsi, sajnálkozó szemmel? Még a végén megkérdezik, hogy mi bajom.
Szeretném mindenkinek elmondani, hogy az én apukám meghalt.
„Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem,
Piros haja volt és krumpliból volt az orra, trombita harsant, mikor megjelent,”
Most ez valahogy eszembe jutott, jó lenne meghallgatni. Biztosan megvan a lemezei között.
„Árva a ház, nincs kacagás, árvák a régi szobák.”
Mi fog még eszembe jutni?

2006-03-11.
Nem változott semmi. Haragszom mindenre és mindenkire. Ami és aki bántotta, aki csalódást okozott neki. Haragszom, hogy itthagyták (a családja), és haragszom, hogy nem mentek el vele (a másik családja). Haragszom a régi és az új rendszerre. Mert mit kapott ezektől? Csalódást. Mert mindig azt várta, hogy olyan lesz mint régen. De mindannyian ilyenek vagyunk és mindannyian ezért csalódunk, mert soha semmi nem lesz már olyan mint amilyen régen volt. Persze másként is lehetne nézni. Gazdagabb lett azzal a lehetőséggel, hogy forradalmian gondolkodhatott, hogy tett a maga módján, mert álltak mellette és tették vele együtt a dolgukat. Haragszom rá is. Mert nem tudott, nem akart változni, kizárt mindenkit és bezárkózott. Miért nem azt nézte, hogy mennyi jó és szép történt vele az életben? Mennyi örömöt boldogságot kapott és adott? Miért kellett mindennek az árnyékos oldalát néznie? Miért nem volt hajlandó új barátságokra, új élményekre? Haragszom az unokákra is, de tudom, hogy nem kéne, mert ők is a maguk módján szerették, segítették. Persze mindenki tehetett volna többet. Úgy gondolom, hogy aki így érzi, annak most nagyobb a fájdalma mint annak, aki úgy érzi, mindent megtett. Van ilyen? Magamra is haragszom, mert nagyon bízott bennem, túlságosan is. Mindig ráérzek dolgokra, most miért nem vettem észre? Miért tudott ez az átkozott rák még engem is becsapni? És miért nem tanulom már meg, hogy igenis erőszakosnak kell lennem, mert jobban tudom, hogy mi jó a másiknak, mint ő saját maga. Miért hiszem még mindig, hogy mindenki maga tudja, hogy mi neki a legjobb? (Ez megér egy külön témát.) Miért hiszek az emberi szuverenitásban? A szellem szabadságában?
2006-03-24

Roppant magányosnak érzem magam, mióta meghaltál. Amíg élt az anyu, amíg éltél, amíg volt Ernő, amíg együtt laktunk a gyerekeimmel folytonosan egyedül szerettem volna lenni, mindenki hagyjon békén. Hadd csináljam végre azt, amit szeretnék. És szép lassan elköltöztek a gyerekeim, meghalt az anyu, elköltöztem az Ernőtől és most te is elmentél. És már nem is okoz akkora örömöt, hogy egyedül vagyok. Már nem csinálom azt, ami örömöt okoz. Valahogy most már más világ van, vagy időm nincs rá, vagy nem látok, vagy fáradt vagyok hozzá, vagy más a mentalitásom. Nem tudom. Most, hogy kíváncsi lennék rád, most, hogy felelősséget tudnék érezni irántad, most, hogy tudnék törődni veled, most nem lehet. Most lettem érett? Minek? Kinek?

Bográcsos káposztás rakottas

Hozzávalók:
- savanyú káposzta, 1 fej édes fejes káposzta
- 1 szál kolbász, 0,5 kg oldalas, 0,5 kg darált hús, szeletelt bacon, füstölt csülök darabok
- gersli (árpagyöngy, fokhagyma, vöröshagyma
- sok mindenféle, ami nem kötelező, de ízlés szerint beletehető, pl. babérlevél, paprika, paradicsom, tejföl, és tetszés szerint el is hagyhatók egyes alkotórészek.

Elkészítés:
Az oldalast sóval, borssal, tetszés szerinti fűszerekkel bepácoljuk. A darált húsból gerslivel húsgombócokat készítünk. Az édeskáposztát felszeleteljük. A bogrács alját kibéleljük a szeletelt baconnal. Ráterítünk egy-két levél édeskáposztát. Ha leég az étel, akkor legalább a káposztalevél égjen le, és tálaláskor ezt nem kavarjuk fel.


Következik egy sor savanyú káposzta, ebből több nem is fog kelleni. Erre teszünk szeletelt kolbászt, a bepácolt oldalast, apróra vágott hagymát, ráterítünk egy sor szeletelt édeskáposztát, erre kerülnek a gerslivel összeállított húsgombóscok, közéjük lehet kolbász, átpréselt fokhagyma, legtetejére édeskáposzta kerüljön.


Felöntjük vízzel és elkezdjük főzni. Közepes tűzön vagy lassú tűzön főzzük, míg az oldalas meg nem puhul.
Tálaláskor lehet a tetejére tejfölt tenni, erőspaprikát, és mindent, ami az izlésünknek megfelel.
Szinte lehetetlen elrontani és eddig még mindenkinek nagyon izlett. Jó étvágyat kívánok hozzá.

Térdműtét - az élmények folytatása

Erre azt válaszolta, hogy ő már ivott. És hozzátette, hogy nyugodtan válaszolhat így, mert úgysem fogok emlékezni rá. Hát itt üzenem neki, hogy emlékszem a válaszára. Még megérdeklődték, hogy álmosodok-e, és a következő élményem, hogy előttem áll a térddoki, lábam kis híján a nyakában és keni a hideg, sárga fertőtlenítővel. Nevezhetném intim, perverz helyzetnek is, még ez is eszembe jutott egy pillanatra, de aztán másra terelődött a figyelmem. Azt hiszem arra számítottak, hogy alszom, mert mindenki hirtelen rám meredt, amikor köszönésképpen egy mosoly kíséretében felé biccentettem a fejem. Vajon ő is mosolynak értékelte? Sosem fogom megtudni.
A következő pillanatban már a szobában voltam az ágyban és éppen a szobatársamat hozták vissza a műtőből. Vagyis eltelt néhány óra. Innentől úgy telt az idő, hogy aludtam, aludtam, aludtam. Nagyon-nagyon jól esett. Igazi jó, mély alvás volt, pihentető. Még aznap este saját lábamon mentem ki pisilni. Lehetett vacsorázni, inni, a műtéten is túl vagyok, és biztosan sikerült is. Kell ennél nagyobb öröm?
A végigaludt éjszaka után kicsit nehéz volt lábra állni, de ez a nehézség az első 2-3 lépés után elmúlt, a járás egyre könnyebbé vált. Persze valószínű csak én gondoltam így. Eszter azt mondta, hogy elég csúnyán húztam a jobb lábam. Igaza lehet, majdnem hasra estem egy küszöbben, tehát azt a 2 centit sem bírtam felemelni, hogy átlépjem. De ezek csak kezdeti nehézségek, én az örömtől és a percről-percre csökkenő fájdalom okozta bizakodástól magasan a többiek felett repkedtem - lélekben.

Térdműtétem

Szerdán végre eljött a nagy nap. A hónapokig tartó orvoshoz járás és a változó intenzitású fájdalommal küszködés talán véget ér - végre. Nagy izgalommal, és egyáltalán nem tapasztalható félelemmel várom a betegszállító járatot, azaz Esztert. Szerencsére szokása (szokásunk) szerint inkább előbb mint később érkezik. Irány Kulcs. Még senki sem hallott erről a kórházról. Még a neten sem találtam. Naná, mert nem is kórház, hanem "Kistérségi egészségügyi központ". Így már megtalálható, de ha téged is érdekel, akkor megkíméllek a keresgéléstől, itt a link: http://napfeny2001kht.hu/cgi-bin/index.cgi?pass=&design=&lang=hu&mode=egynapos
A 6-os úton hamar oda lehet érni. Gondozott kert, tisztaság, segítőkész recepciós fogad. Már ezzel is elégedett lennék, de még nincs vége. A betegfelvételnél mosolyog a nővér, a magamban ismételgetett (nehogy elfelejtsem) kérdéseket fel sem kell tennem, mindent elmond részletesen, és ha még lenne mit megkérdeznem, azt is bátran tenném, mert tudom, hogy készségesen válaszolna. Érzem, hogy a korábbi sok sötét kórházi élményem mély nyomokat hagyott bennem, és lehet, hogy ez a blog bejegyzés inkább hat egy amerikai stílusú reklámnak, mint valóságos élménybeszámolónak. Tehát itt és most szeretném leszögezni, semmiféle érdek nem késztet arra, hogy reklámozzam a térdműtétem körülményeit, hacsaknem az, hogy még mindig jól érzem magam testileg és lelkileg egyaránt az ott tapasztaltak következményeképpen.
Amikor megmutatják a kórtermet, újabb meglepetés ér, de már kezdem megszokni ☺
Kétágyas fürdőszobás szobák, tévével, nem nyikorgó, nem rozsdás, nem gödrös tele kallantyúkkal -működtek, kipróbáltam- kórházi ággyal, kép a falon, szalagfüggöny az ablakon. Nem tudom, hogy a rendszeres karbantartásnak, vagy a betegek odafigyelésének köszönhető, de minden lamella megvan,nincs összegabalyodva, nincs elszakadva, megvan mindene. Persze miért lennének itt különbek az emberek mint máshol? Vagy mégis igaz, hogy a rendezettség, tisztaság több odafigyelést vált ki az emberekből, jobban vigyáznak rá, mint egy lepusztult helyre? A fürdőszobában törülköző, folyékony szappan, vécépapír. A csap nem csöpög. Ezen is elgondolkozom. Eddig a születésemet nem számolva 14-szer voltam kisebb-nagyobb műtét miatt különféle kórházak vendége és látogatóként számos más helyen megfordultam. Mindenhol csöpögött a csap.
Kaptunk szabadidőt, nem kellett kötelezően hálóruhába öltözni és befeküdni az ágyba. 13 órára kellett visszaérni, mivel akkor kapjuk majd az infúziót. Na, ez szép kis történet lesz. Miért ver engem a sors ilyen rejtett, ha pedig mégis megtalálják, akkor azonnal szétrepedő vénákkal? De valahogy itt ettől sem félek annyira.
Az egyetlen problémám azzal volt, hogy várni kellett (sose legyen nagyobb bajom). Persze rólam tudni kell, hogy a dohányzáson kívül talán a várakozás az, amit legkevésbé bírok elviselni, szóval türelmetlen vagyok. Az infúzióra sem került sor egy órakor, hanem jóval később, de azért nem úsztam meg. Ekkor kellett belebújni az ágyra kikészített "kincstári" hálóingbe. Nem bírtam ki röhögés nélkül: Jack Nicholson jutott eszembe a kivillanó pucér fenekével (ha láttad a filmet, biztosan tudod, mire gondolok). Három óra helyett négy után kezdődtek a műtétek, de úgy gondolom, hogy minden csúszásnak megvan az oka, csak mi betegek nem tudunk róla, ezért nem értjük és türelmetlenkedünk. Vagy csak én?
Biztosan megérezték ☺, hogy ilyen vagyok, mert Zoli a műtős értem jött először. Zoli kedves, mosolygós, udvarias, ő is mindent elmond, amit tudni kell. És válaszol is.
Aki már járt műtőben trancsírozásra várva, annak biztosan egyezik a véleménye az enyémmel, ennél melegebb helyet is el tud magának képzelni, és abban a pillanatban amikor belép vagy betolják az ajtón, összeszorul a gyomra, hidegen csörömpölnek a műszerekkel, szikékkel, tálkákkal, mindenféle kerekeken gördülő állványokkal, közben a bent tartózkodó 2-10 fő a tegnapi élményeit meséli nevetgélve egymásnak, esetleg a még jelen nem lévő orvost szidja, és a munkadarabbal, annak lelkivilágával nemigen törődnek, vagy néhány hideg, kimért kérdést intéznek a műtőasztalon teljes pucér valóságában kiterítve a hidegtől és a félelmeitől vacogó pácienshez. Hát nem mondom, hogy ez itt egészen más volt, de azért félelmek nem gyötörtek, fázni sem fáztam, pucér sem voltam, kérdésemre az aneszteziológus elmondta, hogy mi van a fecskendőben (hogy utálhatják az állandó kíváncsiságomat), és valaki megkérdezte, hogy van-e valami kérésem, így aztán humorosnak gondolt választ adtam, egy kávét kérek.
Folyt.köv.

MySpace Generators

Ennek itt nincs semmi jelentősége, hacsak az nem, hogy tetszett és el akartam küldeni Eszternek, de nem sikerült, így hát ide másoltam.

Lassan vége az "ünnepeknek". Hol sajnálom, hol örülök. Bele kell húznom az itthoni szerelgetésekbe. Amit ma nem csinálok meg, arra keresztet vethetek egy jó ideig, mert mire én erőt veszek magamon, vagy mire segítségem lesz, addigra itt a karácsony, a jövő karácsony. 2 kép már mindenképpen a helyén van, de a harmadikkal nem bírok, sajnos fúrni kell, a szeg nem megy bele a téglába és itt biztosan vékony a vakolat. Viszont a kályha olyan meleget csinált ott fent, hogy inkább ezt délutánra halasztom. Most a hálószobába vonulok, felteszem a másik éjjeli lámpát, legalább ez is a helyén lesz. Itt is lennének felteendő képek, hát meglátom, mit hova és megy-e szeggel vagy furkálhatok.

Kicsi a világ. 3 hónapja megismerkedtem az Anti barátnőjével. Ez persze így nem lenne érdekes. Anti az a barátom, akivel 1988-1998 között jártam. És az Ida az, akivel az Anti járt 1986-2000 között. Na, ez azért nem semmi. Most meg itt volt nálam az Ida és nagyon jól elbeszélgettünk. Hihetetlen történet. Tényleg. Most már nem fáj annyira, de amikor megtudtam, hát azt azért nem kívánom senkinek. Úgy látszik minden pasi egyforma.

Megoldódott: az egyik lejátszóm le tudja játszani, a másik nem. Na, még jó, hogy nem dobtam ki.
Úgyhogy csak így tovább. 54 éves koromra megírtam életem első dvd-jét. Mások meg még a gépet sem hajlandók bekapcsolni. Ezt azért nem tudom megérteni. Miért nem fogadják el, hogy a világ az elektronika irányába fejlődik, miért nincs bennük törekvés, hogy megismerjék, amit még nem ismernek?
3 napja fűtök a kályhába. Reggel és délután mindenképpen, de ma raktam rá délben is. Így most már kezdem kitapasztalni, hogy hogyan kell fűteni. Azt is tudom már,hogy ilyen módon melegen lehet tartani a kályhát, kevesebb tüzelő kell és gyorsabban felfűti, tudom merre sugározza a meleget, szóval tudom, hogyha öreg leszek és már behúzódok ebbe az egy szoba-konyhába, akkor tudom majd ezzel a kályhával melegen tartani a helyet. Persze át kell rendezni, mert a közelében nagy a forróság, a bőrgarnitúra nem bírná.