KI VAGYOK ÉN

 Nemrégiben rájöttem, hogy engem senki sem ismer. Miért is? Mert a szüleim lehet, hogy sohasem ismertek, a gyerekeim az életem elejéből kimaradtak, az unokáim meg főleg, a szeretőim semmit sem tudtak rólam, a férjem és további élettársak ismerhettek volna, talán sokat tudtak, tudnak rólam, de hát az is elenyésző az elmúlt 69 évhez képest. Talán a lányom tud rólam a legtöbbet, főleg néhány éve, és nagyon értékelem az erőfeszítéseit, hogy többé-kevésbé rendszeres kapcsolatban legyen velem, és kérdezzen, segítsen,egyáltalán kommunikáljon velem.

Érdekel egyáltalán valakit, hogy ki vagyok én? Lehet, hogy egyszer majd igen, úgy, mint ahogy én nagyon-nagyon kiváncsi lennék a nagymamáimra, nagypapáimra, és mindenkire, akiről már semmit sem fogok megtudni, bár nem adom fel, igyekszem a lehető legtöbbet kideríteni. Jó lett volna időben felébredni, odafigyelni, mert maguktól is sokat meséltek, bár pl. a Nagyi nemigen mesélt magáról az életéről, a szüleiről, a szerelmeiről.

Az életem jelenlegi szakaszára nem vagyok túl büszke, nem vagyok sem túl tevékeny, sem túl aktív, sem túl egészséges, de még a szükséges mértéket sem ütöm meg. Erről nem tehet senki más, csak én. Belehabarodtam a kötésbe, horgolásba. Élvezem a szabadságot mindenféle értelemben vett szabadságot.

Horgolni és kötni a Nagyi igyekezett megtanítani. Szegénynek nem lehetett könnyű dolga, mert emlékszem, hogy nem értettem, és sírtam, gondolom hisztiztem is. Nem tudom, hogy mennyire voltam hisztis egyébként. Erről sohasem beszéltek. Csak remélem, hogy azért, mert nem voltam az. Nem értettem, hogy amíg másnak a sorok vízszintesen haladnak, és alakulnak a kezeik között, nekem miért lóg lefelé, függőlegesen az elkészült rész, én nem lógó dolgot akarok horgolni. Igaz, hogy alig emlékszem valamire gyerekkoromból, de erre határozottan igen. Aztán már nem tudom, hogy mikor jöttem rá, hogy a meghorgolt darabnak ott van helye a két kezünk között, ezért lóg lefelé, és ha leterítjük, akkor nekem is ugyanolyan vízszintes sorok lesznek, mint mindenki másnak. De kb. ez az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy szerettek volna megtanítani, és erre a tanításra hogy reagáltam. Viszont a meghorgolt darabok közül sokra emlékszem. Pl. az almazöld ruhámra, az Eszternek horgolt gyönyörű narancssárga ruhára, és bár kötni kevésbé szeretek, de Matyinak kötöttem egy csavart mintás kék pulóvert.

Engem egyébként valószinűleg nemigen lehetett úgy tanítani, mint más gyerekeket. Ezt abból gondolom, hogy nehezen fogadtam, fogadom el a tanítást, jobban szeretek mindent magamtól megtanulni. Tudom, más kárán tanul az okos, de én ezzel nemigen törődtem. Ha igaz, erre hamar rájöhettek a szüleim is, mert a családi szájhagyomány alapján az első szavam az "ededül", vagyis egyedül. Nem szeretem a mai napig sem a segítséget, én mindent egyedül akarok megoldani, egyedül, saját kutatások, böngészések alapján megtanulni, stb. Azt nem tudom, hogy ez jó vagy rossz tulajdonság-e. 

A varrást nem magamtól tanultam, és szerencsére Nagyit sem nyaggattam az értetlenségemmel, hanem amikor kicsik voltak a gyerekeim, még GyES alatt, elmentem egy varró tanfolyamra, valahova Zuglóba, a Thököly útra. Itt kéne megköszönnöm anyukámnak és Nagyinak, hogy biztosították nekem ezt a lehetőséget, és valószinűleg ők vigyáztak a kicsi gyerekeimre ezidő alatt, de hát erre sem emlékszem pontosan. A tanfolyamon megtanítottak szabásmintát készíteni. A mai napig féltett kincs, őrzöm a kis selyempapírból kivágott szabásmintákat, a füzeteket a szerkesztés rejtelmeiről,, és a hasznos tudnivalókról, a varrás fogásairól.

Nagyon sok mindent varrtam. Végtelen öröm volt a sok használati tárgy és ruhanemű készítése. Függönyök, lámpaernyők, ágynemű huzatok, gyerekruhák, magamnak ruhák, blúzok, nadrágok, még egy dzsekit is varrtam és egy hosszú estélyit is. Erről meg az jut eszembe, hogy milyen jó világ volt. Bérletünk volt az Operába, vagyis az Erkel színházba, és akkor még alkalomhoz illően felöltöztek az emberek. A narancssárga estélyimhez felvettem a sötétzöld köves ékszer szettemet. Ezt a mai napig őrzöm. Szerintem szép is volt és nagyon jól állt nekem. A horgolásnál említett almazöld ruha is nagyon jól állt. Még az is lehet, hogy van egy kis maradék fonal a kincses dobozban, ahol a fonalakat őrzöm :)

Torna, sport

Ez a fejezet a gyerekkoromban kezdődött. Gondolom anyám ötlete volt, hogy művészi tornára kell járnom. Szerintem ez az ő álmainak egyike volt, amit rajtam keresztül, általam vélt megvalósulni, vagy pedig az ő feljebb törekvése, nagyobbra vágyása, nemesi, kfinomult életre vágyása volt az oka. Pestre, az akkori Fürst Sándor utcába vittek a Duna (?) mozi feletti egyik lakásba. Gondolom ez nem csak egy magánkezdeményezés volt, főleg nem az ötvenes években, mert a tornadresszemre a Spartacus egyesület, de lehet, hogy torna club jelvényét patentoltuk oda. Ez a jelvény a mai napig megvan, a nagymamám varródobozában őrizgetem, nem válnék meg tőle semmi pénzért sem. Azért patent, mert egy tornaruhám volt, azt kellett az óvodában (vagy az iskolában?) is hordani, biztosan nem tellett kettőre. Elgondolkoztam, hogy óvodás voltam-e, vagy iskolás ebben az időszakban, de biztosan max. alsó tagozatos lehettem. Most beugrott, hogy mennyire utáltam azt a négy patentot ott a tornaruhámon, amikor nem volt rajta ez a rombusz alakú jelvény.

Szóval ez a művészi torna a ritmikus sportgimnasztika elődje volt. Valóban művészi, szinte balettos kézmozdulatok, kicsit akrobatikus mozdulatok a szőnyegen, mindez zenére. Nyújtás, lazítás, mozgás. Úgy emlékszem, hogy nem szerettem oda járni, de a torna végén minden alkalommal vehettünk 1-1 töltetlen savanyú cukrot egy dobozkából. Olyan málna formájú és méretű volt, mintha az íze is a málnáéhoz hasonlított volna. Imádtam. El sem tudtam volna képzelni finomabbat akkor.

A következő sportélményem, hogy az általános iskolai tornaórákon Stima Ottó tanár bácsi, testnevelő tanár próbál futásra ösztökélni, nem tudom honnan gondolta, hogyha azt mondja, hogy szedd a lábad kötözött sonka, akkor szeretni fogom a tornateremben róni a köröket. Hát innen üzenem neki, hogy nem, sőt, futni a mai napig nem szeretek. Persze most már szeretnék, de nem tudok. 

Ebben az időszakban úgy látszik más kellemetlen dolog is történt, mert élénken emlékszem, hogy a tornateremben a bordásfalak előtt mászórudak és kötelek lógtak. De sajnos nem csak lógtak, hanem fel is kellett mászni rájuk. Na, a rúdra néha sikerült felmászni, igaz beleizzadtam, és akkor csúszott, és mégsem sikerült a tetejéig elérni, de lefelé már nem volt erőm tartani magam, és csak csúsztam. Nem volt kellemes. Főleg a lábfejemen és a kezemen dörzsölődött fel a bőr. Na, de a kötél! Hát az egy kínzőeszköz. Sem felmászni nem tudtam rá, sem lejönni, ha sikerült is pár centivel feljebb jutnom a magasságomnál. A kötél szétdörzsölte a lábfejemen a bőrt, sem zoknit, sem cipőt nem tudtam felvenni égető fájdalom nélkül, a zoknit levenni meg egy újabb kín volt, mert beleragadt a nedvedző sebbe, és feltépte a gyógyulni készülő sebet.

Na, persze itt nincs vége a megpróbáltatásoknak, mert volt még a szekrényugrás, amiben szintén nem voltam jó, de álmomban átrepültem nem is egy tornatermi szekrényt, szinte szálltam, olyan voltam, mint egy kecses, izmos párduc, amikor a dobbantóról a magasba emelkedtem, és hatalmas ívvel szálltam el a szekrény felett és egy gördülékeny bukfencben teljesedett ki a produkcióm. Ilyenkor nagyon büszke voltam magamra, és egy olyan boldogság öntött el, amit még nem éreztem korábban. Kár, hogy fel kellett ébredni. A valóságban sokszor beleakadt a lábam, vagy túlzottan a szélére tettem a kezem, és felborult, vagy csak felugrottam rá, onnan meg leugrottam. 

Na, de jött a felső tagozat, és talán innentől jobbak az emlékeim. Mert belépett az életembe a kézilabda.

Persze az édesanyám nem adta fel, hogy az ő álmait teljesítsük, ezért jártam teniszre, vívásra a Vasasba a Pasaréti útra, de egyik sem az én sportom volt. A vívás főleg nem. Nekem, aki nem tűri a monotóniát, hetekig, de lehet, hogy hónapokig az alapállást, támadóállást, kitörést kellett gyakorolni. Na nem, hát ez nekem nem ment. A teniszben sem láttam igazán magamat, egyáltalán nem okozott örömöt. Valahogy az úszás sem tetszett igazán. A Császár uszodában voltak az edzések és a versenyek, de nem voltam túl lelkes.  Nekem kellett egy másfajta izgalom, egy másfajta adrenalin, ami pl. a művészi tornában is inkább megvolt a zene, a lendületesség miatt, de a kézilabda az, amit biztosan nekem találtak ki. Persze nem én voltam a legjobb, de jó voltam, élveztem, kűzdöttem, jártam az edzésekre, és eredményeket értünk el. És hát kezdett kinyílni a világ, már nem csak az osztálytársak, a suli csapatának tagjait ismertem, hanem más iskolák csapatainak tagjait is, és hát naná, hogy a fiúkat is. Nem csak a nyerni akarás, a kézilabda élvezete, hanem a társaság is csoda volt. Drukkoltunk egymásnak, jókat dumáltunk, flörtölgettünk. És szerelem is szövődött..., de ez egy másik téma lesz 😉Miután nagyon jól szerepeltünk az iskolai bajnokságokon, az edzőnk javasolta, hogy egy sportegyesületben kéne folytatni, hogy még jobb eredményeket tudjunk elérni. Így kerültünk a Typográfia egyesületbe, de az már nem olyan volt, mint az iskolai edzés, messze is volt, a társaság sem volt az igazi, az edzőről nem is beszélve. Jobban szerettem volna megmaradni az iskolai csapatnál, de ott sajnos a 8.osztály befejezésével véget ért a kézilabda álom is. A gimnáziumban nem volt kézilabda, csak kosárlabda. Gondoltam labda, labda, de nem!!! Ég és föld. Nem léphetsz akárhányat, nem foghatod meg két kézzel a labdát, nem veheted el akárhogyan a labdát az ellenféltől, magas sem voltam, stb. És nagyobb is a labda, nekem meg kis kezem van :(, szóval nem lett belőlem lelkes kosárlabdázó. A versenyszerű sport itt véget is ért. A legszebb emlékeim közé tartozik, örülök, hogy része volt az életemnek, mégha rövid ideig tartott is. A tesi órákkal nem volt bajom, ügyesebb voltam az átlagnál, és az általános iskolai edzéseknek köszönhetően nem volt baj az állóképességemmel sem. Kosarazgattunk is, de mély nyomot nem hagyott bennem, így írni sem tudok róla többet.

Bár időrendben nem most következne, de mégiscsak külön fejezet, amikor a Kapás utca Mártírok útja (ma Margit körút) saroknál a nem biztos, hogy jól emlékszem Két szürke ló, vagy búsúló ló étterem mellett a Budai Táncklubba jártam táncolni tanulni, majd versenytáncolni. Ez nem volt hosszú időszak, de tarthatott volna tovább. Nagyon élveztem és szerettem. Nem volt könnyű, és olyan katonás volt, amikor a lépéseket diktálták. Lép, lép, fordul, vagy alávág, kilép swing, vagy gyors, gyors, lassú, vissza, stb. A saját ruhánkban, cipőnkben versenyeztünk, nem voltak szép suhanó, szálló, libbenő, pörgő-forgó álomruhák, magas sarkú csillogó cipők. De így is nagyon jó volt. Ez is szép emlék marad. Később ebben a Budai Táncklubban tartottak össztáncot. Ez volt az akkori neve a buliknak. Élő zenekar játszott modern tánczenéket, és azt táncoltunk, amit akartunk, azzal, akivel szerettünk volna. Izgalmas volt, és persze jó volt, ha felkértek, főleg, ha olyan fiú kért fel, aki tetszett is. A legrossabb az volt, hogy a szoknyához harisnyát kellett felvenni. Úgyhogy ezzel a témával folytatom egy új fejezetben.

Harisnya, miniszoknya, farmer nadrág, orkán kabát, lastex nadrág, stb.

A 60-as években a lányok szoknyában jártak, a fiúk nadrágban. A szoknyához nyáron zoknit vettünk fel. Volt bokafix, és volt térdzokni. A térdzoknit iskolás korban már nem szerettük, égő volt viselni, kislányos volt. Zokni nélkül nem vettünk fel cipőt. Titokzokni akkor még nem létezett. Később, amikor a nylon harisnyák elterjedtek, akkor volt a harisnya anyagából készült titokzokni nevű, felnőtteknek készült zokni. Ezt leginkább szandálokban hordták. Nagyon nagylányos volt, amikor harisnyát vehettünk fel. És ekkor kezdődött a rémálom, a kínszenvedés első fejezete. Harisnyanadrágról hallani sem lehetett, csak kis gyerkeknek készült vastag szálú, leginkább bordás harisnyanadrág, fehér vagy más, sokszor elég ronda színben. De a vékony szálú, áttetszó, nylon harisnyanadrág nem létezett. Volt viszont harisnya. Harisnyatartóval. Miért volt rémálom? A harisnyatartót a bugyin kívül és alatta is lehetett hordani. Szorított, a lelógó gumik dörzsöltek. Pisilésnél volt kis gond, emiatt jobb volt a bugyi alatt hordani. A harisnyához egy jellegzetes patenttal lehetett kapcsolódni, a gumi része többször is eltört, elszakadt. Megtanultuk gombbal vagy kis pénzérmével rögzíteni a harisnyát, hogy mégse csússzon le rólunk. Egy oldalon 2-3 ilyen harisnyatartó gumi lógott a kapoccsal.

A térdig érő szoknya eltakarta, nem látszott. Nadrág alá is hordták később, ott azért elég gáz volt, hogy látszottak a kapcsok kidudorodásai a nadrágon keresztül. De jött a miniszoknya, és hát imádott viselet volt, szerették a lányok, meg a fiúk is. Nyáron rendben is volt ez, de télen a harisnyatartó kapcsai, és jó esetben csak a kapcsai, a harisnya vastagabb széle is kilátszott a szoknya alól, ha nem egyenesen tartottad magad, vagy előrehajoltál. A kikandikáló harisnyatartó viszont illetlen volt, így inkább kicsit megrogyasztottuk a lábunkat, kicsit guggoltunk, ha valami a földről kellett, vagy egy alsó polcról, stb. És ha egy fiú netán a szoknyád alá akart volna nyúlni, jobb volt inkább eltolni magadtól, minthogy találkozzon az undorító harisnyatartóval, stb. Később persze rájöttünk lányok, hogy a fiúknak ez nem volt annyira gusztustalan, mint gondoltuk, sőt kimondottan izgató volt.

Már nem emlékszem, hogy mikor került rám az első melltartó és miért. Nem takargattuk feleslegesen, ami szép volt és természetes. Nekem meg szép volt és természetes. Az akkori melltartók nem voltak túl szépek. Volt egy anyag, sifonnak hívták, azt hiszem abból készültek. Egy rugalmatlan kicsit fényes, de jó tartású anyag. Hátul gumírozott, és kapcsok is voltak. A pántja állítható volt, a kosár pedig mindennek nevezhető volt, csak szépnek nem. 

Persze voltak drága, csipkés, kívánatos melltartók, de a szülők nem feltétlenül szerették volna, ha kamasz lányuk bárki számára is kívánatos legyen. Mikor már én döntöttem, hogy mit hordok, akkor jöttek a szivacsos, drótmerevítős kosarú, csipkés melltartók. Szépek voltak, és ruhán át is érzékeltette, hogy ami alatta van, az még szebb 😉Na, nem tudom, hogy miért nem sikerült, de nem találták fel azt a megoldást, hogy a drót ne szúrja át a melltartó anyagát, és ne kezdjen el a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban, természetesen középen, a két cici között lassanként kifelé kúszni. Iszonyatosan égő volt, ha nem vetted észre időben, és nem, húztad ki magadtól az egészet, és dugtad zsebre, vagy máshová. Aztán, ahogy híztam, a melltartók egyre kényelmetlenebbekké váltak. Szorított mindenhol, vágott a hónom alatt, a mellem alatt, kidörzsölte, olykor ki is sebesedett, melegben az izzadság miatt szaga lett, olykor gombásodás is előfordult. Ma is utálattal veszem fel, és csak akkor, amikor elengedhetetlen. Felveszem akkor is, ha a lányommal vagyok, mert egyszer tett egy kioktató, rendre utasító megjegyzést arra, hogy milyen is az, ha nem viselek melltartót, és ez a környezetemnek gusztustalan. Nagyon rosszul esett, nem fogom elfelejteni. Ilyen megjegyzést, kioktatást máskor is tett. Például nem olyan régen arra, hogy ne öltözzek, vetkőzzek az unokáim előtt. Jó lenne emlékezni, hogy pontosan mit mondott, de kb. az volt a lényege, hogy megundorodnak a szexualitástól. Na, hát ez sem esett jól. Szerintem ezt a dolgot és mindent, ami a testtel és a meztelenséggel kapcsolatos valamiért egyáltalán nem a helyén kezeli. 

Pl. a nudista strand számára egy elrettentő élmény volt. Nem értem, hogy miért, de elmondta többször is. Nem értem, hogy a természet, a természetesség miért rossz dolog. Történhetett vele valami, bántották, volt az életében erőszak? Nem tudok róla.